Kedves Barátom!

Régi szokásomnak megfelelően levelet írok, bár ebben a mobiltelefonos, internetes világban könnyen elkülönbözik a tolltól és a papírtól az ember. Azért ragaszkodom hozzájuk, mert segítenek, hogy megvívjam a magam csatáját az érthetőségért, a gondolat tisztaságáért. Igyekszem most számodra megfogalmazni, Karácsonykor mi is járt a fejemben. Azt hiszem, ha őszintén beszélnénk a már-már kényszeres cselekvésekről, akkor az ember nem nosztalgiázna, hanem sokkal egyszerűbb dolgokra gondolna, amelyekkel széppé tehetjük a hétköznapjainkat is.

Kedves Barátom!

Akadnak, akik ízekben és illatokban, s olyanok is, akik színes történetekben idézik fel a múló időt. A gyermek számára még nem olyan értékes a múlt, a tegnapra sem mindig emlékszik, mert nem tudja, nem érzi, hogy milyen törékeny is a jelen. Az idősebbek számára az ünnepek alatt nyílik alkalom arra, hogy megtorpanjanak, lefékezzék mindennapi rohanásukat. Ilyenkor kéne leróni adósságainkat.
Mindenkinek akad olyan rokona, barátja, kedves ismerőse, akit nagyon elhanyagolt. Aki várja a telefonhívást, a meleg kézfogást, a találkozást. Azt, hogy önmagunkkal, türelmünkkel és figyelmünkkel ajándékozzuk meg. Amikor egyik nap megy a másik után, a látszólag kevésbé fontos beszélgetéseket mindenki hajlamos félretenni. Az állandó halasztgatás pedig újabb kényelmességhez vezet. Ha az ember elnéz magának valamit, amit nem lenne szabad, a következő alkalommal már könnyebben megteszi.
Egyre többször jóvátehetetlen a mulasztás, mert minden esztendőben örökre elmegy egy-két rokon vagy jó barát. Minden évnek megvannak a maga halottai. Olyan útitársaink ők, akik valamilyen okból leszállnak a mozgó szerelvényről, és mindörökre Istenhozzádot mondanak. Lehet, hogy majd valamiért nemsokára mi is csatlakozunk hozzájuk, de ezekben a felgyorsult mindennapokban csak azért hallja mindig másokról a hírt az ember, mert önmaga balesetéről már nem értesülhet.
A karácsonyi gyertyalángot értük is lobbantottuk fel. A lélek világosságát erősítettük meg vele, hogy világítson át saját életünk homályos útvesztőin, egyúttal közös sorsunkon: nemzetünk és az emberiség múltján, amely egyrészt tele szenvedéssel, halállal és háborúval, de másrészt örömmel, szeretettel és áldozatkészséggel is. Ezzel a gesztussal fejeztük ki, hogy szeretnénk, hogy ez utóbbiak váljanak a valódi történelmünké, amelyet közösen kell formálnunk emberöltőkön át.
Az egyik nemzedék felcseperedik, szárnyra kap, majd ha beteljesítette küldetését, kikopik a következő korszak változó díszletei közül, s jön a következő. Csak azoknak marad változatlan a kép, akik fiatalon elbúcsúznak tőlünk, mint ahogy ők is változatlannak maradnak az emlékezetünkben. Mégis, a lényeg mozdulatlan és örök. Az emberi élet nagy fordulóihoz, a felnőtté váláshoz, a házasodáshoz, a családalapításhoz, a gyermekvállaláshoz meghatározott időre van szükség, amelyet meg kell érezni, s megragadni, különben kisiklik a kezünkből. Az embernek meg kell tanulnia, hogy meghallja a belső hangokat, s megtegye, ami sorsa kiteljesítéséhez szükséges.
A napok a homokórában pergő szemekként egyre gyorsabban sorjáznak egymás után. Amikor gyermekek voltunk, három nap egy esztendőnek számított, mint a mesében. A végtelennek tűnő időben türelmetlenül számoltuk, hogy még hányat is alszunk, ártatlanul és boldogan vártuk a Karácsonyt, s a Szilvesztert. Most meg úgy elszállt az év, mintha csak három nap volna.

Kedves Barátom!

Nagyon sok rossz leselkedik ránk a világban. Olyan gyenge és esendő a most meggyújtott karácsonyi lángocska, ha nem vigyázunk rá, nem kell szélvihar a kioltásához, elég egy fuvallat, máris kilobbanhat, csak korom és füst marad utána.
Panaszkodhatunk külső körülményekre is a mindenképpen eljövő végső elszámolásnál, ám ezzel nem változtathatjuk meg a végeredményt. Saját életünkben, belső és külső világunkban kell rendet rakni ahhoz, hogy pontosan meghatározhassuk azokat a célokat, amelyek fontosak számunkra, és helyesen döntsünk a hozzájuk vezető útról is. A szigorú fegyelem és az áldott szabadság együttes léte a legnagyobb adomány, amelyet kivívhatunk magunknak, tudatosan helytállva a számunkra kimért időben.
Néha úgy érezhetjük, hogy nagyon kevés idő adatik meg számunkra. Ezért manapság egyre többen igyekeznek gyorsan élni, ahogy divatos kifejezéssel mondják: pörögni. Ez az életstílus átmenetileg pótolhatja is a valóságos tapasztalatokat, de hosszabb távon csak az ürességet, a kiégést hozhatja magával, mert nem a kapcsolatok minőségét, hanem csak gyakoriságát tartja fontosnak. Sajnos, nagyon sokszor olyankor jön már rá az ember, hogy értelmetlenül száguldta át napjait és éveit, amikor már késő.
Előfordulhat az is, hogy valaki nyomasztónak találja a hosszú évek terheit. Ez többnyire nem arra jellemző, akinek komoly egészségügyi vagy másfajta gondjai vannak, mert az a szenvedés súlyos keresztje alatt tanulja meg szeretni az életet. Megköszöni a Jóistennek azt a keveset is, amelyben részesült. Gyakran éppen a léha, fényűző életet élők siránkoznak, mert üresnek érzik magukat és feleslegesnek.
Tudom, sok embernek csak teher volt az ünnep. Különösen azok számára, akik a hétköznapokban sem érzik jól magukat, hiszen ilyenkor még nehezebb elviselni a szeretetlenséget, az otthontalanságot. Azok számára sem könnyű boldoggá tenni ezeket a napokat, akik Isten nélkül élik meg, csupán jelképeit gyűjtik össze. De mind csupán segítheti, hogy a családok szeretetben tölthessék együtt az ünnepet, s mindenki jól érezze magát a közösségben.
De ha valamiért kisiklott, vagy megváltozott valami, akkor hiába a legszebb ünnepi dísz, a legdrágább ajándék, mindent az alapoknál kell kezdeni. Ki kell alakítani valami mást, valami újat. Ezt a felelősséget senki sem rázhatja le magáról. Ha nem tetszik a karácsonyi vásárlási dömping, akkor távol kell tartani magunkat tőle.
Ha sokan érzik a feszültséget, azt remélem, hogy hajlandók is tenni azért, hogy jobb, kedvesebb, szeretetteljesebb legyen az ünnep. A sokat emlegetett és megszenvedett válság súlyos próbatétel mindnyájunknak, de lehetőség a közgondolkodás megváltoztatására is. Mert az adventi várakozás öröme és nyugalma lassan kikopott az életünkből. Számolunk, osztunk, szorzunk. Mindent viszünk, ami olcsó, még ha nincs is rá szükségünk. Agyunkban százszor látott reklámok filmkockái cikáznak. Futunk az áruk után. A bevásárlók hada magával sodor. Némán, kábán toljuk a kocsit, és automatikus mozdulatokkal nyúlunk a polcokra.
Ünnep, karácsony, szilveszter, újév - nyugtalanul gondolunk arra, hogy még nincs megvéve a bejgli, a hal, a fenyőfa, a díszek, a pezsgő - messze a lista vége. Ünnep jön, mi pedig pánikba esünk, hogy akciós termék, év végi bevásárlás nélkül nem ünnep az ünnep. Meghittség helyett már csak nagy fazék töltött káposztában, sok rekesz sörben mérjük az értékét.
Egyelőre nehéz szembeszállni az általános szellemiséggel. Akármerre is fordul az ember, mindenki tolakszik az áruházakban, igyekszik a legnagyobbat, legfényesebbet, legdrágábbat megvásárolni. Mert látszólag a drága portéka megbékíti a haragvót, a gazdag ünnepi asztalnál kissé megnyugszanak a kedélyek. Ezért néha úgy látszik, megvásárolható az áldott, sokszor kívánt békesség. De hiába minden, ha a családtagok idegesek, feszültek. Hamar tönkremegy a játék, ha senki sincs, aki megmutassa, hogy kell vele bánni. Mert az ajándékban a gyermeknek az együttlét, a felnőttnek az odahajolás élménye a legszebb. Nem a csillogó-villogó felszín tölt el boldogsággal, hanem a kedvesség és a szeretet.

Kedves Barátom!

Észrevehetted, hogy nagyon sokszor visszatérek a leveleimben az ünnep teljességéhez. Azért foglalkoztat, mert nagyon hiányzik az életünkből. Pedig ezer és ezer örökül kapott forma, dísz, zene, hangulat segíthetne bennünket, hogy lelkileg megerősödjünk. De ha nem erősítjük fel a világban a szeretet pislákoló lángját, akkor ezek felszínes jelképek maradnak. A parányi gyertyafény melege jelzi, hogy mégiscsak a jó válhat meghatározóvá. Mert élünk, s képviseljük létünkkel és akaratunkkal a világosságot.

Szeretettel üdvözöl: Barátod