Kedves Barátom!

Milyen régóta várjuk a virágokat nyitó, lombot fakasztó májust, fűtésszámláink lenullázóját! Hogy örvendezik lelkünk a friss zöld fűnek és a melengető reggeli napsugaraknak! Életörömet és vidámságot csorgat belénk, tüdőnk megtelik a zápor utáni termőföld langyos illatával. Bebokrosodnak kertek és legelők, a nyulak bukfencet vetnek a szántóföldeken. Május első vasárnapját az anyák napi köszöntők ünnepélyessége lengi körül. Óvodás, kisiskolás gyerekek saját kezűleg készített képeslapokkal, zenés-verses műsorral lepik meg édesanyjukat, nagymamájukat, a nagyobbak pedig, ha mást nem is, köszönetképpen egy csokor virágot mindenképp átnyújtanak.

Kedves Barátom!

De miért csak az anyáknak? - hangzik el az ünneprontó kérdés. Tán az apák szerepe a családban nem annyira jelentős, hogy kiérdemeljen egy jeles napot? Miért nincsen apák napja is? Valójában létezik. Világszerte különböző időpontokban ünneplik, elvileg hazánkban június harmadik vasárnapja lenne, valahogy azonban nem ivódott bele a köztudatba ez az ünnep.
Az okokat keresve számos érvet fel lehet hozni az anyák napjának kiemelkedőbb volta mellett. Az anya az, aki kilenc hónapig a szíve alatt hordja a közös utódot; az anya az, aki megszüli és táplálja a csecsemőt; az anya az, aki több időt tölt a gyerek nevelésével, aki többet aggódik sorsa felől, aki megérzi, ha valami baj leselkedik gyermekére.
De ugyanígy védelmünkbe vehetjük az édesapákat is, hiszen az apa az, aki a terhesség ideje alatt lelkileg támogatja a leendő anyát, ő az, aki anyagi biztonságot teremt a család számára, az apa az, aki szerepe szerint ereje, és bátorsága alapján sokáig hősként él a gyermek képzeletében. Akkor miért nem lehet ugyanúgy felköszönteni, mint az édesanyákat?
Talán éppen itt van a bökkenő. Egy apát nem lehet ugyanúgy felköszönteni, mint egy anyát. A férfi, ezért az apa képzetéhez sehogyan sem illik a színes, illatos tavaszi virágcsokor, a szívecskékkel díszített képeslap, a megható szövegű dalocska vagy költemény, nem beszélve arról, hogy nem is nagyon találni apákról szóló éneket vagy verset. A magyar irodalom nagyjai is mind-mind az édesanyjuk iránti rajongást foglalták versbe, és ha néhol egy-két sor erejéig fel is villan az apa képe, mint például Petőfi "Egy estém otthon" című versében, szigorú tekintet, makacs jellem, zsörtölődő hang társul hozzá.
Sok-sok évszázad alatt kialakult szokásrend, egyben előítélet - talán egyik legsúlyosabb örökségünk - ugyanis az, hogy a férfi nem mutathatja ki valódi érzéseit, főleg hogyha azok elérzékenyüléshez vezetnek. Márpedig az anyák napjának alapvető velejárója a gyöngédség, a meghatódottság és a könnyek. Az apák viszont elvben hősök - ők nem sírhatnak. Nem arról van tehát szó, hogy méltatlanok volnának egy jeles napra. Nagyon is megérdemelnék a köszöntést, csak hát nem olyan egyszerű megfelelő formába önteni azt. Hát ezért nem tudunk mi apák napját ünnepelni…

Kedves Barátom!

Azon is töröm a fejem, miért nem szeretnek-akarnak-tudnak a mai fiúk olyan könnyen apává lenni, mint amennyire a lányok anyává válnak? Miért olyan gyámoltalanok a mai kamaszok, miért nem vállalják tetteikért a felelősséget? Előre hallom már a válaszokat: később érnek, leköti őket a sok tanulás, kényelmesebb, ha a szülők döntenek helyettük, úgyis inkább a leány választ magának párt, nem a fiú, meg hasonlók.
Szakemberek úgy látják: sok az apátlan fiú, akinek nem alakul ki időben a személyisége, bizonytalan, anyámasszony katonája marad, hamar beijed, amikor el kellene köteleződni. A fiatalok szeretet, példakép nélkül nőnek fel, nincs pozitív minta, akivel azonosulnának. Kamaszkorban derül ki, hogy mihez kötődnek inkább: a családban tapasztaltakhoz, vagy a pénz, ajzószerek, bandák adta élményekhez. A szabad világ kényszere, a tagadás szelleme, a kitörési vágy erősebb, ha nincs apai-anyai fogódzó.
A 90-es évektől úgynevezett szabad társadalomban élünk, ahol megnövekedtek a gyermek jogai, nem szabad semmit ráerőltetni. Figyelmesnek, finomnak, alkalmazkodónak kell lenni a másik nemmel szemben, miközben nincsenek erőpróbák, beavatások, megszűnt a férfieszmény. Az egyetemek, az okostelefonok és a számítógépek világában, a virtuális-online lehetőségek birtokában a gyereknek nem is érdeke felnőtté válni. Az üzleti világnak jól is jön, ha nincs apai tekintély, hisz így könnyebb irányítani - vagy égyenesen manipulálni - az éretlen, gyermeki szinten rekedt fogyasztót.
A régi világban akkor vált férfivá az ifjú, amikor látták a faluban, hogy a félvállán végigviszi az utcán legnehezebb búzás- vagy krumpliszsákot, amikor egyedül is képes befogni a lovakat, és megszántani a földparcellát, megrakni a szekeret. Akkor számított házasodni való legénynek, ha nem lehetett becsapni a lóvásáron. Amikor leszerelt a katonaságból, hazajött, inasként kitanulta a mesterséget, és a lányok versenyeztek érte a bálban. Hol van már ez?
De lehet, hogy máshol kell keresni a dolog nyitját. Apátlan társadalomban élünk, ahol a rosszul értelmezett női emancipáció lassan, de biztosan felőrli a férfiak önbecsülését, önértékelését. Már nem ők a kizárólagos családfenntartók. Az apának alig vagy egyáltalán nincs tekintélye, esetleg éppen versenytársa gyerekének, aki - ha gyengéit kitapogatta - le is tudja győzni.
Se szeri, se száma az olyan párkapcsolatoknak, amelyekben a nő viseli a kalapot, lehet, hogy bent a cégnél, a férfiak közt ő a gyönge nő, de miután hazamegy, otthon férfivá változik. A férfi szerepe pedig mindössze a nemzésre szorítkozik, egyébként mindent meg lehet nélküle oldani. Csak fizesse a gyermektartást, egyéb nem fontos. A reklámoknak is macsó kell, vagy olyan, aki sokat keres, de hogy a lelkével is törődjenek, az túlzás.
Az a fiúgyermek, aki nem lát az édesapjában eszményképet, akinek a szemében az apa nem Isten képviselője, miként szerethetné meg az apaságot? Hogyan készül fel az apai szerepre? Amikor a leányanyák vagy elvált asszonyok egyedül nevelgetik édes egy szem gyermeküket, és nincs férfipólus az oldalukon, a fiaiknak milyen lesz a férfiideáljuk?
Ismerek olyan fiatalembert, aki ötéves volt, amikor édesapja magára hagyta a családot. Tízévi év házasság után ő maga sem akart családapa lenni, otthagyta az övéit. Viszont hála Isten' sokkal több olyan édesapát ismerek, aki gyermekeinek is ösztönző példája.
Nem igaz, hogy csak ma vannak nehézségek, válság és egyebek. A kegyetlen háború után nem kevesen élvezték még az oroszok keserves "vendégszeretetét" is, és amikor végre hazakerültek, csak akkor tudtak családot alapítani és felnevelni gyermekeiket, pedig az ötvenes években cudar idők jártak.
Milyen jó annak a fiúnak, akinek van igazi tapasztalata, akinek nem sérült az apaképe. Aki úgy akar édesapa lenni, hogy egy egész életre elköteleződik gyermekei és az édesanyjuk mellett. Mert szereti őket, és felelősséget vállal értük. Mert édesapja neki nem vetélytársa volt, hanem példa: az erős, megbízható, jóságos és nagyvonalúan szerető családfő. Az ilyen férfinak az apaság semmivel össze nem hasonlítható érték. Önbecsülést, élményt, büszkeséget, életcélt ad. Az ilyen fiatal nem menekül el a gyermekvállalás elől, nem lép le, amikor megesik a lány, hanem sorsközösséget vállal vele.
Mert ebben nem a gazdagság, a sok diploma, vagy a falu szája a döntő, hanem a szeretet és az Istenhit, ami a szívében lakozik. Bátran megküzd párjáért, gyermekéért, mert vannak eszményei, céljai. Életkedve nem törik meg az akadályok láttán, hanem megacélozódik. Nem csak a vér szavára hallgat, hanem mint József, az ács, figyel a lelkében feltörő isteni sugallatra, és bízik abban. Ő lesz a háttérben is csendes támasz, aki az otthon bástyáját védi. Az ilyen kamasz nem riad meg az apaságtól, hanem anélkül, hogy bizonygatnia kellene rátermettségét, egyszerűen, de tudatosan várja azt, és komolyan készül is rá.

Kedves Barátom!

Egyre fontosabb az anyák napjának megünneplése, és üzeneteinek, tanulságainak megfogalmazása. Kevés a gyermek, ezért nemzetünk fogyóban, elindult az önfelszámolás és az önfeladás útján. Pedig kétség sem fér hozzá, hogy a Jóisten legmegbízhatóbb munkatársai a teremtésben azok az édesanyák és édesapák, akik vállalják két, három vagy több utód felnevelését. Legalább ilyenkor köszöntsük őket, ha velünk élnek, vagy idézzük fel emléküket, ha már nem lehetnek köztünk. Közösen válhatnak esendőségükben is kicsit hőssé, kicsit szentté, a világot csendben megtartó emberpárrá.

Szeretettel üdvözöl: Barátod