Kedves Barátom!

Nagyapáink idejében – öregedő korosztályom őseire tessék gondolni – az egész kalendárium mintha csak arra való lett volna, hogy előre kiabálja a várható időjárást. Ezt most egész meteorológiai intézetek gyakorolják, vitatható sikerrel. Veronika az esztendő leghidegebb napját hozta, Vince meg hol megcsordult, hol nem, de Pál mindig fordult. Jött aztán gyertyaszentelő a medvével – vagy visszament, vagy kinn maradt –, eljött a Dorottya is, és szorította vagy tágította, de külön megfigyelési parancsok szóltak Juliannára is. Jégtörő Mátyás is időjárási nap. Töri a jeget, vagy csinálja.

Aztán meg csak eljön több zsáknyi meleggel Sándor, József és Benedek.

Kedves Barátom!

Történt pedig, hogy egy nappal Mátyás megelőzően, hogy vadgalamb röppent föl előttem a járdáról. A közönséges házigalamb hozzá képes nekivadult természetű, mert ez egészen bevárt. Igaz, a lehető legfontosabb dolga akadt, száraz ágat egyensúlyozott a csőre között. Nem kellett találós kérdést játszanom, mert tudtam, hogy készülő fészkéhez viszi.

Derék Noé apánkra gondoltam. Éppen hatszáz esztendős volt, amikor megépíté azt a bizonyos bárkát, amelyben szűkös háznépével, és minden földi állattal – hímmel és nősténnyel – átvészelte az özönvizet. Amikor megfeneklett végre a bárka az Ararát tetején, először a hollót engedte ki. Elröpült és visszaszállt. A második követ a galamb volt. Az is visszajött, mert nem talált a lábának nyugvó helyet. Még hét napot várt Noé, újra küldte galambját. A folytatás Károli Gáspár fordításában így hangzik: „És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé, leszakasztott olajlevél vala annak szájában.” Újabb hét nap múlva, a harmadik kibocsátás után „nem tére többé ő hozzá vissza.” Ebből látta a bölcs Noé, hogy száradóban a föld.

A párja minden bizonnyal utána röpült, és megtalálta, ezért maradt fönn a galambfajzat is. Csakhogy az én tubicám szárazat vett föl, nem olajágat. Nem tehet róla, nem tanulta a Bibliát. Messze vagyok még a hatszáz évtől, de azt a következtetést már levontam, hogy közel a tavasz. Hozta már akkor hírül a medvemeteorológia, aztán Dorottya, Julianna, és Zsuzsanna. Ide dolgozott Mátyás jégtörő vagy -teremtő csákánya is, amely azután még kemény fagyot is csinált. Galambnyelven mégis az adatott tudtára akkor minden nemzettségnek, aki a bárkamenekvés után újra uralja a földet, hogy tavasz akar lenni.

Anyám szokása volt gyermekkoromban, hogy a kiskertből leszedett, talán már az ő üknagyanyja által is ugyanazon fajta, ugyanoda telepített paradicsomból, paprikákból és tökfélékből néha csak úgy gondolom-formán néhány magot vacsora vagy ebéd közben félretett. Azok egész évben pihentek, száradtak és sokasodtak egy lapos kistányéron. A tejfölös poharak ugyancsak gyűltek egymásba rakva év közben a kamra hűvösében, vagy a tornác alján. Ahogy eljött a március közepe-vége, a poharakra lyuk került, beléjük néhány marék föld, a magocskák bele a földbe, a poharak az ablakba, és ez a kollekció csendben díszítette a déli fekvésű párkányokat, élvezve a szoba melegét, volt, hogy egészen április végéig. A kora tavaszi idővel néha a gangra kerültek élvezve a tavaszi napsütést, majd újra vissza a biztonságot adó melegbe.

Április közepétől aztán a kis növendékeket kiültetette a családi konyha ellátását biztosítandó, a házhoz közelebb eső kisebbik kertbe. A konyhakert nem a szőlőt jelentette, bár a tömeges konyhanövényeknek, a baboknak, a sütőtöknek inkább az adott otthont, hanem a házból a belső udvarra kilépve a virágoskert egy darabja volt elkerítve a napi saláta, zöldség, káposzta, paradicsom és paprikafélék gyors eléréséhez. Mezítlábas lurkóként nem egyszer legeltük a frissen termő zöldségféléket, be-beugorva a nyárra már megnövő növények közé. A konyhakertek hangulata egyre inkább és egyre erősebben feléled. Balkonjainkra ládákat csempészünk, azokba fűszereket, metélőhagymát, koriandert, citromfüvet kezdünk vetni, és gyermekeinknek, unokáinknak újra megtanítjuk a saját magunk által nevelt növények szeretetét.

Kedves Barátom!

Amikor az első melegebb napsugarak körülöleltek bennünket, amikor egy lágyabb fuvallat meglobogtatta maradék hajunkat, amikor Zsuzsanna napján dalolni kezdtek a madarak, már akkor éreztük, itt az újjászületés.

„Ne erőlködj, faggyal ne kínozd már a földet, vedd már észre, beléptem az ajtón” – mondta a tavasz a télnek, és szúrós tekintettel nézett a szemébe. A tél meg egy darabig dacosan tűrte, mert februárban még kényúrként dermesztette a kezeket, lábakat, meg a rügyfakasztó tavaszváró álmokat is. Egyszer azonban minden önkényuralomnak vége, és ahogy szétesnek a nagy birodalmak, úgy esett szét az ő hatalma is. Hiába vívta ködös-fagyos utóvédharcait, mert elolvadtak koszos-piszkos hóbástyák, az égen is egyre magasabbra kapaszkodott a Nap, az égre bizony, aminek szürkeségét a tavasz festette szépséges kékre.

A tavasz varázsolja az első szeplőket a csodaszép lányok arcára, akiken már régen fészkelődött, szekrénybe vágyott a kabát, a pulóver, karcsú lábukról lekívánkozott a csizma. Hogy ezek a szépséges, sudár lányok kinyíljanak, mint virág a mezőn, és végigmenjenek, mit menjenek, suhanjanak az egri Dobó-téren. Még a fák is meghajolnak előttük, és mondják, „Tiszteletem, ifjú hölgyeim, kezüket csókolom!”, a lányok pedig csak nevetnek: „Szia, tavasz!”, de olyan fenségesen, hogy megborzong a sarkon pénzt kolduló hajléktalan is az örömtől.

Talán már a templomok harangjai is boldogabban kongatják ki a pontos időt, felébresztve álmából a várost. Minden kondulással szórják a kedves parancsot: mozduljunk, mert rengeteg a dolog erre a tavaszra is. Mert ezernyi örömöt hoz, és persze bánatok vesszejével is keményen rá- rácsap a hátunkra. De elviseltünk mi már nagyobb fájdalmat, meg egyébként is, nincs mondat, ami eltűrné, hogy egyszerre ejtsék ki benne a fájdalom, a szomorúság és a tavasz szót. A most születő mondatokban is csak a szépség, a virág, az öröm és persze a remény szó fonódhat össze boldogan. Úgy, mint a szerelmesek, akik hamarosan megtalálják a virágba boruló Érsekkertet, melegítve annak télen kihűlt padjait. Láttukra jobb kedvre derül még Dobó István szobra is. Ha életre kelne, akkor is a Nap felé mutatna győztes kardjával, hogy megértsük az üzenetet a múltból, ami úgy szól, hogy örüljetek egriek, mert tavasz jött kedves barokk városotokra, amit mi, ősök építettünk és védtünk meg nektek. Ne lógassátok a fejetek, mert – nézzétek csak – a tél már elhagyta a határt is, és morgolódik, hogy decemberig a lábát sem teheti be. A Bükk fái meg csak megértően bólogatnak: úgy legyen, jó kománk, szeretünk téged is, miért ne szeretnénk, éppen ezért év végére - de csak akkor! - újra visszavárunk.

Március elején bekukucskált ifjúi hévvel a tavasz, be az ablakokon, be a ruhák alá, ledobatta a téli holmikat, melengetni kezdte a szürke földet. Az idei első örömét már akkor megtapasztalhattuk, amikor megláthattuk a naposabb domboldalakon, kertjeink védettebb helyein mosolygó hóvirágot, a tavaszi virágok óvatos előhírnökét. Hajnalban az ablakrésen át szűrődtek be a hangok. Mind több, s erősebb. A szívet, lelket gyönyörködtető madárfütty. Röpdöstek, feleseltek egymással tarka színű madárkák. Ébresztgettek. Kacérkodtak a még hűvös reggelben. A picikék, cserfesek! Milyen apró örömöket képesek belopni az ember szívébe! A máskor oly szürke ég is mily meglepetésekkel szolgált, amikor reggelente vöröses-sötétkékessé vált az égalja. Ereje lett már néha a Napnak, tolakodott, bukdácsolt elő a krókusz, a jácint, majd a tulipán meg a többi. Örvendezve bolyongott a szem a tündökletességen. Ilyenkor mintha ébredne a szív is, tisztul a lélek, tépdesi ki töviseit, mosolyog. Örömöt sugároz az emberi arc az emberi arc felé, fényesebbek a szemek. Másképpen ragyog anyáink szeme, gyermekeink és unokáink szeme, szerelmeink szeme, asszonyaink szeme és szíve. És a mi szemünk is.

Kedves Batárom!

Hogy is volt, hogy ment végbe szinte észrevétlenül? Először csak a hó olvadt el, és eltűnt a rozsdás ereszről a sok csöpögő jégcsap. Amikor lassan kibújtak a földből a virágok, színt és illatot varázsolva a megfakult világba. Majd egyik percről a másikra, mintha száz és száz pillangó vetette volna le hernyólétét, úgy borult hirtelen virágba a cseresznyefa az ablakom előtt. Ha csupán egy pillanatra is a tavaszi örömök jótékony hatása alá kerülünk, máris megtörténik velünk a húsvéti csoda: az átalakulás, a metamorfózis. Elfelejtjük a halált, betegséget, szomorúságot, bánatot. Szabadabbaknak, erősebbeknek érezhetjük magunkat, mert az öröm és a szépség ragyogja be a rosszat. Ezért várom mindig annyira a tavasz győzedelmes forradalmát.