Kedves Barátom!

Lehet-e az édesbús hangulatok fogságába esni? Lehet-e reménytelenül belészeretni az aranyló ősz melegbarna árnyalataiba, vagy elmerengeni a temető múltba révedő hangulatain? Azt hiszem, igen. Mert olyan jó lenne megpihenni, mint a vándorok, akik a nap járásához igazítják útjukat, éjjel pedig csak a csillagokra hagyatkoznak. Olyan jó volna néha egyszerűen csak lenni. De nem megy, mivel furcsa teremtmény az ember. Ha éppen nincs feladata, kitalál magának valamit, hogy mehessen, cselekedhessen, fontos legyen. Pedig talán csak egyetlen dolgot kellene megszívlelni: a ránk köszöntő évszak szépségében is meg kellene fürödni, hogy az őszi nap tündér ragyogása bennük teljesedhessen ki.

Kedves Barátom!

A konyhámban ketyeg egy falióra. Szeretem. Úgy megszoktam már, hogy sokszor észre sem veszem, de ha készülök valahová, mindig ránézek, és nyugtalanul állapítom meg, hogy éppen most kések el. Pedig tudom, hogy örökösen siet, de nem állítom vissza a mutatóit, mert éppen ezzel kényszerít engem pontosságra.
Ma másképpen tekintettem rá, mert elgondolkodtam, hogy már tegnap is így mérte az időt, meg sok éve is, és valahogy mindig a jövővel fenyegetett. Igaz, néhány perc többlettel csupán, de már az is elég volt arra, hogy sietségre ösztökéljen. Vele ellentétben én sokszor a múltam felé fordulok, mintha rendre késnék. Nem vagyunk összehangolódva, de talán ezért vagyunk elválaszthatatlanok. Így lesz ez akkor is, ha már nem leszek. Megláthatom számlapján még azt az időt, amely már nem lesz az enyém. De mégis hozzám tartozik ez az óra, mint az idő is, amivel - sokszor úgy érzem - nem tudok jól sáfárkodni, ezért röpül el olyan gyorsan. Én meg itt maradok egyszer csak megöregedve, céltalanul vagy tervekkel tele. Akkor majd biztosan azon töröm a fejem, milyen jó lenne visszaállítani a tegnapi vagy tegnapelőtti állapotokat.
Olyan leszek, mint egy divatos film szereplője, akivel eljátszatnak egy egész életet, és néha belesül a szövegébe, kiesik a jelenetből, vagy elneveti magát akkor, amikor nem kellene. És csak a történet végére, a főcím alá kerülhetnének ezek a selejtes felvételek, a nézők mulattatására. De sajnos, a valóságban nincs lehetőség ismétlésre, hiányzik a javítási lehetőség. Sorsszerű, mégis furcsa ütközőpontok, elfuserált szerelmek, buta, elkerülhető balesetek vagy betegségek áldozataivá válunk, amikért legtöbbször senki más nem okolható, csak mi magunk. Még azt is megéreztük, hogy mikor és hol rontunk el dolgokat, megszólaltak belső vészcsengőink. Figyelmeztetni akartak, csak mi legtöbbször ennek ellenére száguldunk tovább észveszejtő tempóban, nehogy számot kelljen vetnünk önmagunkkal, és megválaszolnunk kínos kérdéseinket.
Az órák kicsit a jövőt mutatják, siettetnek, mindig küldenek valahova. Nem új kalandok felé, csupán azért, hogy kiteljesítsük a sorsunkat, mert azt gondoljuk, hogy így kell élnünk. Pedig azok csak tárgyak, tőlünk függenek, bennünk meg ott a Lélek, amely esdekel, hogy vegyünk észre, mennyire eltértünk önmagunk belső idejétől.

Kedves Barátom!

Mindig is szerettem a kavicsokat. Mindenfélék lehetnek: fehérek, feketék, színesek, kagylószerűen szétágazók, csigavonalban összegörbülők, laposak, kövérebbek, hallgatagok, fecsegők, hegyesek, domborúak, álmodozók, harsogók. A tenyeredben találnak otthonukra, mert melegségeddel életre kelted őket, bánatod rájuk is átragad, amikor együtt dobog az élő és élettelen anyag. Ha jókedved úgy diktálja, olykor messzire dobod őket. Figyeled, hogy a lapos kövek táncra kelnek a tavak hallgatag mélységei fölött, kacsáznak a víz felszínén, göndör kacajjal élvezik a szabadságot és az életet.
Beépülhetnek kerítésedbe, házadba is, kedvenc virágod földjét díszíthetik, szökőkutad forrását őrizhetik, vagy levélnehezékként szolgálhatnak íróasztalodon. Hozzád tartozhatnak, ahogyan te is részese lehetsz létüknek. Elképzelhető, hogy egy idő után már nem tudsz többé nélkülük élni, mert szemedben sokkal többek lesznek, mint egyszerű kövek. Barátaid. Mintha sziklákká növekedtek volna, mert hozzád tartoznak. Tudod, hogy hiába az égető nap, a fagyok lehelete, az évek lassú áramlása, ígéretüket adták, hogy melletted lesznek, bármi történik is. Ha csak rajtuk múlik, biztonságban lévő, boldog ember vagy.
Előfordul, hogy az egyik kavics a másikért kiált. Valahogyan közéjük keveredsz, de nem a te történeted szereplői. Nem a te meséd írják, hanem csakis azt az egyetlent, amely most éppen az övék. Ezt olyankor érzed, ha nagyon elborít a magány és a szomorúság. Ha már képtelen vagy átadni számukra kezed melegét, jéghideg türelmük kúszik végig a karodon, ha a markodba szorítod őket. Ilyenkor nem kellenek érvek, sem megadások, hallgatások és vigaszok, csak nyugalomra van szükség, a kavicsok ősi titkára. Mert hozzád képest kortalanok, fegyelmezettek és nagyon konokok. De ha még néha azt is érezheted, hogy kaviccsá lenni a legnagyobb boldogság, ez a lecsiszolódott tökéletesség is elirigyelheti a te egyszeri, esendő életed. Mert a lélek és az anyag, a múlandóság és az örökkévalóság együtt alkotják a mindenséget.

Kedves Barátom!

Hol és mikor kezdődik az öregség? Hol és mikor kezdődnek az öregkori évek? A modern társadalmak válasza az, hogy a nyugdíjazással. Ebben az életkorban az embernek már csökkennek képességei, hanyatlik munkabírása, lassulnak reakciói, ítélőképessége bizonytalanná válik. Emlékezete is gyengül, olykor ki-kihagy.
Szerintem ez előítélet, mert kivételek ez alól tömegével vannak. Az emberek többsége ugyanis még hatvanöt éves korán felül is tudna dolgozni, ha engednék. Az is igaz, sokan a nyugdíjazásukkal együtt mindent befejezettnek tekintenek. De sokszor találkoztam fáradt, enervált, öreg fiatalokkal, és ezek ellentéteként fiatalos, mindig megújulásra kész öregekkel.
Az idősek nagy részének az a tragédiája, hogy nem érti meg: az a világ, amelyben fiatalságukat élték, átalakult, már nem létezik. Szomorú, hogy közülük kevesen ismerik föl ezt az igazságot. Ezért aztán nagyon sokan úgy érzik, hogy gyorsan változó, alakuló, felbomló, furcsán idegen és visszataszító világba csöppentek. Pedig könnyen meglehet, hogy azok számára nagyon is otthonos, akik már eleve ebbe születtek, ebben tanultak meg küzdeni és fennmaradni. Igyekezzünk tehát néha az ő szemükkel is látni, hogy elkerüljük a nosztalgia és az életidegenség csapdáját.
Ezért is próbáljunk meg méltányosak lenni felnőtt gyermekeinkhez. Ne igyekezzünk minden áron boldogítani őket tanácsaink osztogatásával, miközben hangoztatjuk: "Mi csak a javatokat akarjuk!" Ha erre kifejezetten nem kérnek, ne adjunk tanácsot. A maguk kárán akarnak okulni, és cselekedni, ahogy annak idején mi is tettünk. Emlékezzünk erre, és türelmesen próbáljuk figyelni még a melléfogásaikat is. Éljék csak a saját életüket. Mások cselekedeteit megítélni annyi, mint mikor saját erkölcsi normáink és világnézetünk szemüvegén át mérlegelni, majd elítélni valakit. Ezért ítéletünk csakis szubjektív, tehát elfogult lehet. A boldog öregek, az igazán bölcsek egyrészt az unokák életét, a matuzsálemi korúak pedig a dédunokák jelenét, és előfordul az is, hogy a jövőjét élik.

Kedves Barátom!

Olykor azért esünk értelmetlen pánikba, a megmagyarázhatatlan félelem kelepcéjébe, mert tudjuk, hogy nem csupán a legfelsőbb hatalom irányítja életünket, hanem néha olyan emberek is, akik nem ismerik a választás lehetőségét. Ezért még el sem mondhatjuk az ellenérveinket, magunkba kell fojtanunk szavainkat, és elnémulnak a ránk vigyázó angyalok is. Mindenkinek van célja ebben az életben. Kisebb vagy nagyobb célok, de mindenképp olyan dolgok, melyeknek elérése értelmet ad a mindennapjainknak. Néha nem árt ezeket is rendszerezni, hogy az életünk ne legyen kiszolgáltatva a körülmények szeszélyének. Ha van miért hálát adnunk az életben, ha van célunk, amiért küzdünk, akkor már nem élünk hiába. Egy bölcs férfi egymaga megmentheti az emberiséget. De az emberiség soha nem mentheti meg azt a férfit. A férfiembert csak az élet lényegét megértő, egyetlen nő mentheti meg.

Szeretettel üdvözöl: barátod